Természetesen rajtunk kívül még jó néhányan gyakorolnak rá hatást. De ne felejtsük el!: ha azt szeretnénk, hogy a mi hatásunk érvényesüljön elsősorban - mert mondjuk a nagymama lustaságra szoktatja - ahhoz több és hatékonyabb behatás kell érje a csemetét a mi részünkről. Azaz nem kell meglepődni, ha a gyermek olyan lesz, akivel a legtöbb időt tölti, még ha nem is tartalmasan. A gyermek nem hibás semmiért! Ha ellenálló, ha makacs, ha szófogadatlan, ha szemtelen, ezek nem maguktól megjelenő viselkedésformák. Valamit mindig tettünk ezért! Abban a korban élünk, amikor a szülők már képesek észrevenni a saját felelősségüket a gyermek nem éppen szép viselkedésformáiért. Lejárt az az idő, hogy egyszerűen elkönyvelték őket rossznak és büntették azért, amiben főleg a szülők kellett volna változzanak. Régen sokan nőttek fel állandó bűntudatban, azt sem tudván, hogy pontosan miért is kellett sarokban álljanak, vagy kukoricán téredepeljenek, mikor mindent pont úgy csináltak, mint anya, apa, netán a nagyszülők. A gyerek utánzóművész: nem azt tanulja meg, amit tanítunk neki, hanem azt, amit tőlünk lát. Ehhez a fajta nevelési formához rosszabb esetben még hozzáadódott az a nem elhanyagolható mellékhatás is, hogy az illető mindenkit megbüntet olyan dolgokért, amiket károsnak, nem jónak ítél meg, miközben önmaga pont úgy csinálja. Nagyon ellenszenves és kellemetlen az ilyen ember társasága. És milyen sokan vannak sajnos. Pedig ők is csak áldozatai annak a bizonyos tekintélyelvű nevelésnek, miszerint nem az számít, hogy jó példát mutasson a szülő, hanem még ha rosszul csinálja is, a gyerektől akkor is megköveteli az ellenkezőjét... Így alakulnak ki a gyerekben a szülő irányában bizalmatlan és kapcsolatukra nézve fájdalmas érzések, később pedig nagyon rossz szülő-gyerek kapcsolat.